A nyár gondolata már itt liheg a nyakunkban, s tudod jól, el akarok menni. Messze, együtt a barátokkal, Vele. Csak élni szeretnék, felfedezni, s élvezni minden egyes pillanatát, bár tudom jól, nem minden momentuma lenne vidám. Talán több kellemetlen, borús perc várna, én mégis olyan nagyon akarom ezt. Beülni a kocsiba, felszállni a vonatra, stoppolni. Eljutni a tengerhez, talán meztelen is úszni. Aztán átjutni a szigetországba, megismerni kicsiny faluit, annak kedves lakóit. Elővenni a semmi közepén ülve a noteszemet, s írni. Leírni mindent, ami csak eszembe jut. Aztán elszokni kettesben Vele a többiek elől, és a csillagok alatt szeretkezni...
Visszamenni hatalmas vigyorral, miközben egymás kezét szorítjuk, mint akiknek ez az utolsó közös napjuk. Látni, milyen boldogok ők együtt. S nem érteni, nekem ez miért nem megy. A felhőtlenség. Vágyni arra, bárcsak én is ott ugrálnék, nevetnék velük. Ő inna, én meg sírnék. Nem értené, miért érzem magam magányosnak, miközben ott van velem Ő. Nem értené, én miét nem érzem, hogy tényleg velem van. Valószínűleg veszekednénk, s az első adandó alkalommal hazajönnék. Az elképzelt nyárnak pedig végeszakadna, nem maradna más a szörnyű valóságnál. Csak álmok, csak a vágyak. No, meg az emlékek...
Talán ez az ok, miért is nem lesz ilyen nyarunk, közös és boldog. Felhőtlen. Mert tudjuk jól, nem lenne szép emlék...
Somewhere in the world there, is a father and a mother
And the father is a son, who has a mother
The mother has a daughter who gets married to the brother of a mother
And they all just tryna multiply with one another
Sokszor belegondoltam, ha egy másik életet választottam volna, hol tartanék most?! Melyik ország,melyik városának egyik éttermében súrolnám a koszos tányérokat? Mennyire lennék magányos akkor is, ha temérdek barátom lenne különböző országból? Néha még a mai napig úgy érzem, ez a másik élet vonzza magához a szívem. Még úgy is, hogy ezt választottam, Vele, a szülőföldemen.
Nyilván vonz a másik élet, hiszen nem tudom, milyen lenne. S természetesen vonz, mert szerelmes vagyok a helybe, az országba, ahol a másik élet gondolata és lehetősége egykoron még felmerült bennem. Talán kevésbé lennék csendes, talán több barátom lenne, harsányak és bohókásak, akikkel beülhetnék egy pub-ba, és megihatnék egy sört. Akikkel elmehetnék vacsorázni, s úgy nevetnénk, nem félnénk attól, ki néz, vagy épp, hogy kiesik a sültkrumpli a szánkból. De, talán mindemellett nem lenne vágyam az utazás iránt. Nem járnék soha olyan helyeken, ahol eddig jártam vagy ezután járni fogok. Nem ültem volna buszra, vonatra, repülőre, nem szálltam volna be az autóba. Nem láttam volna az országunk megannyi csodálatos helyét, és sok-sok szívemnek oly kedves idegen várost, tájat és országot.
Az persze már csak hab a tortán, ha azt a másik életet választottam volna, Vele sem lennék. Nem találnám meg talán soha azt az embert, aki mellett megtalálom magamat. Lényegében nem találnám meg a társam, a kirakósom másik felét. Tudom, közhely, tudom, nyálas. De akkor is így érzek. Enélkül pedig úgy érzem, hamar felemésztene a rendszer, a mókuskerék, akárhol is legyek. Nem lenne, ki segítsen az utamon, ha elfáradok, ha úgy érzem, már minden túl sok volt. S nem lenne, kivel megismerjem az új dolgokat, kivel utazgassak csak úgy, mert épp erre vágyunk, erre van szükségünk. Nem lenne, kivel bekuckózzak a hálóba, hogy csupán összebújjunk, s úgy aludjunk el.
Abban viszont biztos vagyok, ha úgy döntenék, mégis azt a másik életet választom, egyszer, valaha, így utólag, megvárnám Őt is ezen lépéssel. Nélküle nem indulnék el, nélküle már nem kell egyik másik életem sem. S milyen jó lenne, összepakolni mindent, s itt hagyni a régit. Hátunk mögött hagyni mindent, s kezdeni egy új életet. Együtt.. Vele!
Ha bárhová mehetnél, itt hagynál vagy magaddal vinnél?